„Az írás pedig számomra olyan, mint a lélegzetvétel. Én azért írok, mert szeretek írni.”- vallja Fodor Sándor.

Én meg szeretem ezeket az írásokat. Mert érdekesek, ízesek, fanyar humorral átszőttek, könnyed eleganciával siklik az író tolla, melynek nyomán emberek, helyszínek, történetek kelnek életre, s az olvasó otthon érezheti magát ebben a színes forgatagban. Mikor műveit olvasom – legyen akár egy novella, egy interjú vagy egy „kép alá írás” – ott ülök én is az íróval a kávéházi asztalnál, élvezem a prominens társaságot, a jóízű beszélgetést, figyelek, hallgatok, csendben mosolygok vagy épp a térdemet csapkodom, olykor elmorzsolok néhány könnycseppet is, hol a poénok, hol a nosztalgikus emlékek kapcsán. A szülőváros, a közös gyökerek kicsit közelebb hozzák egymáshoz az embereket, s talán az átlagosnál is jobban figyelemmel kísérik egymás sorsát, munkásságát, sikereit. Én is egyfajta büszkeséget érzek, hogy személyesen ismerhetem Fodor Sándort, akiről a Tengerre néző halál című kötetének borítóján a következőket olvashatjuk: „Fodor Sándor különös életpályája során volt már szabadság-nyilvántartó, szerszámkiadó, üdülőgondnok, népművelő, koncertszervező, főszerkesztő, sportegyesületi elnök, ócskavas-kereskedő, ügynök és tanár, újságíró létére néha elrugaszkodik a földtől és képtelen reális lenni. Ilyenkor általában a szülővárosáról, Körmendről ír, amit nem tud, és nem is akar objektíven látni és láttatni. Írásaiban itt veszíti el az újságírói fonalat, és válik akaratlanul kicsikét íróvá. Vagy éppen akarattal.”

Régóta ír, sokáig élt írásból, hiszen újságíróként és szerkesztőként több lapnál dolgozott. Első könyve, amit Cseh Tamásról írt, 1992-ben jelent meg, amit még néhány kötet követett, amelyekben főként lapokban megjelent tárcákat, novellákat gyűjtött össze.

Pár kérdés-felelet formájában kerüljünk kicsit közelebb az íróhoz.

– Mesélj kicsit a kezdetekről!

Mindig szerettem írni, már általános iskolás koromban sikerült megnevettetnem a tanáraimat és az osztálytársaimat egy-egy írással és ez jó érzés volt, igyekeztem tehát folytatni.

– Mi az, ami igazán írásra inspirál?

Nehéz ezt megmondani, mégis szinte minden. De valójában az írás iránti igény, kényszerűség, vagy nevezzük ihletnek, a semmiből jön, igazi adomány. A többi már rajtunk múlik.

– Érzelmek, emberek, események?

Ezekből áll össze egy jó írás. Különös érzelmekből, különös emberekből és különös eseményekből.

– Írás szempontjából van-e kedvenc helyed?

Mindig a lehető legkényelmetlenebb helyeken írtam. Vonaton, konyhában, irodában, munkaidő alatt. A kényelem ellustít.

– Hol tudsz feltöltődni?

Ahhoz mindig vízpart kell. Folyó, mint a Rába, tenger, mint az Adria.

– Mit írnál a dicsőségtábládra?

Bár lenne, de nincs mivel dicsekednem.

– Szabadidődben mit és kit olvasol?

Főként prózát. Krúdyt szinte naponta, Charles Bukowskit hetente, Darvasi Lászlót havonta.

– Kivel ülnél le szívesen egy kávéházi asztalhoz?

Bárkivel, de ha választani lehetne, akkor a fiaimmal és a lányaimmal.

– Mit kívánnál az aranyhaltól?

Hogy nyugtasson meg mindenkit, nincsenek aranyhalak és ne ábrándozzanak olyanról, ami nincs.

Azt hagyják meg az íróknak.

Fodor Sándor írásait nyomon követhetjük Stég című blogfolyamán, illetve az Életszépítők Magazin „Kép alá írás” rovatában is. A blogban közölt írások 2015-ben a szerző STÉG című kötetében láttak napvilágot.

FODOR SÁNDOR: A KÁVÉZÁS ÖRÖMEI

Ha létezik könnyű, reggeli simogatás, amitől boldogan ébred föl az ember, akkor a korai kávé bizonyára ilyen. Bár azokra is gondolni illik, akik nem a legboldogabb körülmények között, hajnali hálóingek suhogását hallgatva jutnak hozzá a hőn áhított feketéhez… Vagy tejeskávéhoz…

Ők azok, akik különböző barátkozó helyekre, kávézókba kénytelenek elzarándokolni a gondoskodás végett, belépésüket esetenként az ajtóra szerelt csengővel ünnepeltetve, hogy elfogyasszák a nap első kávéját. Hosszú, küzdelmes esztendők tapasztalataira apellálva ki merem jelenteni, hogy a kávé minősége nem a sötét italka elkészítésétől, márkájától függ, sokkal inkább a társaságtól, a lélektől, ami gőzölgő hangulatként táncol a csészék fölött.

Próbáljunk meg behúzódni egy sarokba, egyedül fikszírozva a pincérnőt, igyekezve elkapni a pillantását, hogy fejbiccentéssel jelezzük a „szokásoshoz” való ragaszkodásunkat. Rá fogunk jönni, hogy a felszolgálók csinos egyenruháját viselő, az ablak üvegében álomszerűen megkettőződő ifjú hölgy bármennyire hord maga körül illatos, ámbár láthatatlan selymeket, rögtön “leveszi”, hogy az egyedüllét riasztó kétségei ülik körbe velünk az asztalt. Más lesz az íz és más lesz az idő, és mi sem nyújtanánk hosszasan, felfűzve a reggelt valami színes zsinórra, inkább kapkodni kezdjük a kortyokat, igyekezvén gyorsan megszabadulni önmagunktól is.

Minden másként alakul persze, amikor a nőkkel való találkozást próbáljuk úgy megoldani, hogy szépséges virágnak képzeljük a kávéscsészét, amivel titokzatos módon megbabonázhatjuk a kiszemelt démont. Könnyű ilyenkor döntésre jutniuk a hölgyeknek, hiszen gyönge alakjukhoz nagyszerűen illik a hófehér csésze, és bizony mennyire kecsesebb invitálás meghívni valakit egy finom kávéra, mint azzal traktálni, hogy igyunk meg közösen egy üveg Sztalicsnaja vodkát.

Mégis azt kell mondanom, hogy a nő, nem igazán szerencsés társaság a kávézáshoz, mert nagy valószínűséggel a kelleténél sokkal intenzívebben köti le a figyelmünket, s így nem marad elég méltóságunk a kávé áldásos ízeivel barátkozni, mivel beteg gyermek módjára akad el a tekintetünk a „véletlenül” kigombolt blúz árkaiban, ahol a legnagyobb nyugalomban érzi magát a bekérezkedett pillantás. Ez viszont megzavarja, kiszámíthatatlanná, mi több, hamissá teszi az érzékelést a kávés készítmény legnagyobb bánatára.

Hajlamos vagyok ebben a témában egy szarajevói születésű „vadembernek”, Emir Kusturicának hinni, hiszen maga Szarajevó a reggeli, az ebéd utáni, az esti időkben egyaránt egy összefüggő kávéházi terasz, és a levegőben nem a különös, hegyi virágok, hanem a kávé illata terjeng.

Ez az égben lebegő, sokat szenvedett, megostromlott város az, ahol az első igazi nagy sztár, csillag a kosárlabdázó Davorin Pimpek volt, a Bosna apró termetű zsenije, aki olyan varázslatokat vitt véghez a pályán, hogy az edzője még azt is elnézte neki, hogy minden időkérésnél elpöfékelt egy cigarettát.

Ám Pimpek (ami egyébként horvátul hancurlécet, pélót jelent) kiválóan énekelt és az Index Zenekarral még az Eurovízió seregszemléjére is eljutott, egyik nap egész egyszerűen nem jelent meg a bajnoki mérkőzésen, s mikor megtalálta a csapat kétségbeesett intézője, éppen a Kvarner szállóban kártyázott és csak annyit mondott: „Mától kezdve az énekes nem kosarazik többé”. Így lett ünnepelt pop-sztár Pimpek és énekelte szívszaggatón, hogy „Ha legalább lehetnék Valaki”.

Nos, Kusturica azon a véleményen van, hogy a kávé, akkor esik legjobban, akkor a legkitűnőbb az íze, ha az asztalunknál ülő emberek között létezik valamiféle közmegegyezés. Ha nem is ugyanúgy, de hasonlóan gondolkodnak a világról és ugyanazokban az értékekben hisznek. Olyannyira – és ez a legfinomabb kávé ideális bölcsője – hogy amikor hallgatnak a gőzölgő boldogság fölött, valójában akkor is beszélgetnek…

FODOR SÁNDOR: KÉZENÁLLÁS

(Regényrészlet…)

Csak a befúvó kazán sercegését lehetett hallani, ahogy a drótháló mögül nevette be a meleget. Aztán a tanár úr hangját, ült a széken, ölében a naplóval és a nevemet mondta egykedvűen. Vigyázzba vágtam magam, fölemeltem a karomat, kinyújtott tenyér befeszít, előre léptem, lábfej leszorítva és összezár.

Fehér atlétatrikó feszült a csenevész mellkashoz, kék színű klottgatya rejtette a jelentéktelen csupaszságot, fehér a zokni, a dorkó kék, gumiszagú. Remegő lassúsággal daruztattam hátul fölfelé a kinyújtott lábamat, miközben karjaimmal olyan mozdulatot tettem, mint aki jelzéseket ad a tévelygő angyaloknak. Vagy, mint aki maga is angyal szeretne lenni. Mérleg, első elem.

Alapállás újra, megemelintve a térdet, lendülettel odacsapva mindkét tenyeremet a fölgyantázott parkettának, igyekeztem föltornázni a lábamat az ég felé, talppal a pókhálókat síró szürke plafon felé. Egyetlen pillanatig tartott csupán a kegyelmi állapot, a parkettát mélybe nyomni akaró tenyerek és a plafont bámuló talpak büszke együttállása, aztán jött a dőlés, a hanyatlás, az elbukás, csattanva zuhantam a hátamra, meghazudtolva a kézenállásnak nem éppen nevezhető koreográfiát.

Körben, a törpéknek készült hosszú padokon mocorgás volt észlelhető, elfojtott, habosodó hangok. „Nem röhög!”, üvöltött a tanár úr, „ismételd meg, fiam”, fordult felém. Hogy lehet a halált megismételni?

A padokon ülők zsizsegő várakozása, érezhető hitetlensége nem nyugtatott meg és az sem, hogy utánam majd ők is bizonyíthatnak a gyantás meleget lihegő kazán előtt, a tanár úr előtt, mindenki előtt. Ez most miért pont velem, talán mert névsor eleje? Kellett ilyen vészes bélyeget kapnom apámtól? Angyal. Angyal Jenő.

Kéznyújtás, lábtrappolás, előre csattanó tenyerek, és most egy pillanatra megfogtam. Álltam kézen, mint a cövek, a kis fütyülő békésen hátraklaffant a kék klottban, a golycik behorpadtak kissé, sok idejük nem volt az álmélkodásra, mert megint utolért az elbizonytalanodás, valami furcsa erő húzott arrafelé, ahol nem álltak jól a dolgok. Hirtelen visszarendeződött minden, mintha valaki szántszándékkal visszapörgette volna a filmet, nem a hátamra placcsantam, hanem befejezetlen bakugrást mímelve, ijedten visszahuppantam.

„Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen?”, érdeklődött lenéző fanyalgással a tanár úr és a kezével intett, foglaljak helyet a törpéknek való, kicsi lábú padon. Próbáltam bepréselni magam két lehajtott fejű, föl sem nézve kuncogó tornatársam közé, akik közül az egyik morogva belekönyökölt az atlétám oldalsó, gyűrődött hullámai közé. Nyeltem a szégyen állott szagú sugarait, a bordáim közé fröccsenő könyék körzőként szúrt a szomorúság közepébe. Pedig előtte még farkaskölyöknek éreztem magam…

A következő gyakorlatok jobban sikerültek, a fiútársak imitt-amott már megmutatkozó izmokkal tették a dolgukat, tartották meg az egyensúlyt, a kék tornaruhás lányok pedig úgy ugrották át magukat, hogy a fejük volt alul, majd a parkettára csapták a talpukat, s merev derékkel fordultak rá a földre. Vigyázzállás, kinyújtott kar, megfeszített tenyér, szórvány taps, és sóvárgó pillantások, mert a feszes kék tornaruhák melltájékon már kis vadgesztenyéket növesztettek.

Aztán valaki belépett, megállt a Tanár Úr előtt és mondott neki valamit, miközben felém mutogatott. Géza néni volt, a hivatalsegéd barna munkaköpenyt viselt, barnára taposott félcipőt, kusza férfinadrágot, félhosszú haját könnyelműen fésülte meg a hajnali kávégőz, kunkorokat nedvesítve bele, amik aztán úgy maradtak.

Mégsem a nadrág okán hívtuk Gézának, sokkal inkább a szolgálati lakásban megbúvó férje miatt, aki kerekes kocsit növesztett maga alá és a császárkörte likőr volt a kedvence, miközben neje őnagysága állandóan attól rettegett, hogy főzési kísérletekbe kezd, úgy hagyja a gázt és végső soron fölrobbantja az iskolát. Így aztán bármerre járt az iskolaépületben, különös tekintettel a szolgálati lakáshoz közel eső területekre többszöri Géza, Géza! ordításokkal próbálta sakkban tartani az elszabadulásra fölöttébb hajlamos urát.

Így lett Géza néni és Géza néniként mutogatott éppen felém, mígnem a Tanár Úr ismét a nevemen nem szólított és intett, hogy menjek oda. Kimérten, feszes tartásban lépdeltem keresztül a termen és összezárt lábakkal megálltam a kovbojos tekintetű pedagógus előtt. De a szigorú pillantások helyett, most némi zavart láttam, tétova félrenézéseket, furcsa viaskodást, hogy akkor most meg kellene mondani valamit ennek a kölyöknek.

„Kisfiam indulj, fürödj le, aztán öltözz föl és menjél szépen haza.”, mondta váratlan, szélfútta hangon. Csend lett, a kazán hörgése is alábbhagyott kissé, fényes fátyolok lebegtek a semmiben. „Miért kell hazamennem tanár úr?”, próbáltam közelebb férkőzni a lényeghez és a tanár úr mintha hálás lett volna, hogy nem kell tovább húznia az igazságot.

„Édesanyád telefonált az igazgatónőnek, hogy engedjen haza, mert meghalt a nagymamád”, mondta most már bátran megemelve a hangszínt, álltam egy kicsikét, nem volt gyakorlatom ebben a hazamenésben, nem tudtam, hogyan kell csinálni, mit kell mondani, csak sarkon fordultam, szaladni kezdtem, aztán megtorpantam, kihúztam magam, a karjaimat magam mellé feszítettem és bemasíroztam az öltözőbe.

A fogasokon lógó ruhák szaga furán keveredett a fürdőből előólálkodó intim és hatásos illatokkal. Kék köpenyek szomorúsága a fogasokon, néma nadrágok és fölborult cipők magánya közepén álltam, s éreztem, ahogy az előbb közölt hír belém fészkeli magát. Nem lehet eltolni, nem gondolhatom, hogy valaki másról hallottam, hiszen akkor nem állnék itt pucéran, törülközővel a kezemben. Ez a tény, ez a valóság az enyém, eszi a szívembe magát.

Meghalt.

Miközben reggel még beköszöntem, hallottam a kásás mocorgást, a bizonytalan nyögéseket, az elfúló választ. S itt ezek a néma, élettelen ruhadarabok, a gyerekek nélküli, fogason lógó kis semmik, mintha ugyanúgy a halál némaságával simogatnának. Fáztam. Egyedüliként.

Próbáltam nagyon fölidézni a mamát, aztán eszembe jutott, amikor ültem otthon a mosógép tetején, tolattam le éppen egy szilvalekvárral megkent kenyeret, amikor anyám előttem termett, csípőre tett kézzel, feldúlt ábrázattal.

„Te fingottál?”, kérdezte rajtaütésszerűen, s mielőtt nagyanyámra bökhettem volna a lekváros ujjammal, letépett egy gyors fülest, amitől leborultam a mosógépről, magammal rántva a megkezdett kenyeret.

Föltápászkodtam, kibotorkáltam a fürdőszobába, leültem a kád szélére, s a szemem csordultig megtelt könnyel. Majd váratlan hirtelenséggel torkon ragadtam magam, önfojtogatásba kezdtem, olyan erővel szorítottam a tulajdon nyakamat, hogy az arcom lassan elkékült, a fejem remegni kezdett, a szemem kidülledt, de a vasmarok csak nem akart engedni.

Mikor magamhoz tértem, úgy döntöttem, fölmegyek a légoltalmi szirénához a háztetőre, onnét U-szöggel és modellgumis csúzlival tüzet nyitok a járókelőkre, csak lesz valaki, aki feljön és dühödten a mélybe hajít.

A fejem fölött a védőkorláton galambok burrogtak, az első lövésnél szétrebbentek, fölrepültek, visszaszálltak, mellettem maradtak. Megérezték, hogy a fájdalmam csak magamra nézve ártalmas, nekik nincs mitől félniük.

háztetőről el lehetett látni messze a városon túlra, a víztől tocsogó mezők irányába, a folyó görbülő mosolyáig. Már sötétedett, amikor megcsikordult a padlás pléhből készült billenő ablaka, s egy kócos, női fej bukkant elő a szélben.

„Mit csinálsz itt fiam, gyere le azonnal!”, kérlelt leplezetlen ijedtséggel a törzsnélküli asszony.

„Hagyjál békén”, sziszegtem.

„Ne csináld ezt anyáddal, gyere le, amíg jókedvemben vagyok”

„Maradj ott, mert különben leugrok”

„Elment az eszed? Nincs elég baja anyádnak? Na, gyere le, mert nem tudom, mit csinálok veled!”

Így néztük egymást anyuval hosszú percekig, talán megcsapta őt is a friss nyugati szél illata, ami tűlevelű volt, tiszta, mintha tegnap kiráztuk volna az összes szőnyeget a lakásban, sőt a nagymama szobájában is.

„Nem én fingottam”, motyogtam a sötétben, aztán anyuval valahogy lebotorkáltunk a padlásról, a sparhelt még be sem volt gyújtva, „csókolom mama”, „hol voltál eddig, gyere kapcsold be a Grácot, hadd nézzem meg a Cejtimbildet”. „Jól van mama, ne haragudjon, kapcsolom”.

És most arra gondoltam, hogy többet niksz cejtimbild, niksz remegő, bütykös kézfej a szék karfáján, közvetlenül a Favorit készülék mellett. Üres, hűvös, ijesztő volt az öltöző, bántóan hallgattak a fölakasztott ruhák, billegette őket a sistergő csend, a zuhanyozó felől alászálló könnyes pára.

Féltem hazamenni. Még egy elrontott kézenállás is jobb lett volna…

Art’húr bonbonier

Szerkesztő: Kerecsényi Éva

Kerecsényi Éva Körmenden született. Szombathelyi és pécsi tanulmányai után a sors szerencsésebb kezének köszönhetően Győrbe vezetett az uta, jelenleg is itt él. Boldognak érzi magát, hisz a munkái egyben a hobbijai is. Olasz magántanárként és asztrológusként tevékenykedik. A szellem éhségét többek között az irodalommal, a költészettel igyekszik csillapítani. Jó kedvében, rossz kedvében, vidámabb és szomorúbb pillanataiban csusszannak ki belőle rímpróbálkozásai. Versei megjelennek a Poet.hu, Verseskönyv, Holnap Magazin, Tiszta sor internetes irodalmi közösségek oldalain. Két magánkiadású könyvvel büszkélkedhet. 2015-ben jelent meg Lélekkeringő címmel első könyve, 2016-ban pedig Felhőtánc című kötete. Ez utóbbi borítójára írt pár sorral szeretnénk zárni bemutatását:

A lélek ereje

kell, hogy a sors útján előre görgesse napjaim,
forgassa életem kerekét, s vigyázza vágyaim,
kell az angyali sugallat, hogy mozdítsa kezemet,
hogy az érzést szavakká gyúrva írhassam versemet.

 

Comments are closed.